A csokoládés sablé Viennois recept "csokiszörnyei"

Szóval, visszaolvasva az "ez nem egy gasztroblog" sort azt kell mondjam, még mindig tartjuk magunkat ehhez az állításhoz, védekezésképp annyit mondhatok, az elején azt írtuk arról fogunk írni, ami minket érdekel és ebben a főzés is benne van. Sőt. 

Tehát, a mai napon úgy döntöttem hogy ideje sütnöm valamit. A címben olvasható édességre esett a választásom egyrészt, mert nagyon egyszerű, másrészt mert csokoládés és azt nem lehet nem szeretni és a tésztáját pár napig a hűtőben tarthatom egyéb katasztrófák nélkül, így bármikor süthetek belőle egy adagot

Tehát a recept a következő, 40 darab elkészítéséhez.

> 260 g finomliszt

> 30 g kakaópor

> 250 g szobahőmérsékletű, darabokra vágott vaj

> 100 g porcukor

> 1 nagy tojás fehérje

> 2 csipet só

1. Összeszitálom a lisztet és a kakaóport.

2. A vajat egy tálba teszem, konyhai robotgéppel habosra keverem és beleszitálom a porcukrot, hozzáadom a tojásfehérjét és a sót, majd 1 percig a legmagasabb fokozaton keverem.

3. Hozzáadom az összeszitált lisztet és kakaóport, majd addig keverem, amíg eloszlik a masszában. 

4. A tésztát letakarom, majd a hűtőbe teszem amíg meg nem szilárdul.

5. Miután megszilárdult egy tésztadarabot sütőpapírra helyezek és hengert formálok belőle, majd újra beteszem a hűtőbe és ismét megvárom, amíg megszilárdul.

6. 180 fokon 12-15 percig sütöm a nagyjából 1cm vastagságúra felszeletelt hengert.

7. Felolvasztok egy kis étcsokit vízgőz fölött, kevés reszelt citrom héjával összekeveem és félig belemártom a kész sütiket.

Eredmény: egy finom édesség gyakorlatilag minimális időráfordítással, tea, kávé mellé. Plusz ha csokiba mártogatom a csoki maradéka az enyém. Több nem is kell.

A tökéletes palacsinta

Nem ismerek olyan embert, aki ne szeretné a palacsintát. Nekem majdnem mindegy, hogy kakaós, lekváros, túrós, diós vagy fahéjas, a Nutellát csak azért nem írom ide, mert azt vétek nem kanállal enni és töltelékként használni. Szerintem.

Két nagy gondom volt a palacsintával, az egyik az, hogy egy ideig viszonylag keveset tudtam csak egyszerre elfogyasztani. Hagyjuk a sötét gyermeki múltamat, amikor ebéd előtt, közben és után a dagi ujjaim folyton a palacsinta töltelékének színeiben pompáztak, mert csak úgy habzsoltam, ahogy idősödtem, egyre kevesebbet ettem belőle.

Mivel soha nem volt kialakult receptem arra, hogyan kell elkészíteni a tésztát, legtöbbször találomra adagoltam a hozzávalókat, azonban ez a módszer nem mindig hozta a várt sikert és elismerést. A tészta vastagsága ijesztő árnyképként lebegett a fejem felett, mert vagy túl vastag lett, vagy papírvékony.

Végül fellapoztam a Jill Norman által szerkesztett 'Szakácsok Könyvét" és erre a receptre bukkantam:

481. oldal (12 db palacsintához)

> 125g finomliszt

> 2 nagy tojás

> 20g (1 ek) vaníliáscukor - elhagyható, ennek ellenére én mindig beleteszem

> csipetnyi só

> 250g hideg tej

> 40g (2 ek) olvasztott vaj

Miután sima tésztává összekeverem a hozzávalókat, letakarom és 2 órán át a hűtőben állni hagyom és megtanultam, hogy a tészta állaga akkor jó, ha a főzőtejszín sűrűségéhez hasonlít. Ha szükséges, egy kis tejjel felhigítom

                                                                      A kezdetek

                                                               A kész palacsinták

                                              

Szülinapi sajttorta

Tulajdonképpen nem volt kérdés, hogy Kornél szülinapjára sütök e tortát, vagy sem. Mivel valljuk be, egy feketeerdő tortát még nem tudtam volna megcsinálni, így valami sokkal egyszerűbbet választottam: sajttorta. 

Nagy ötletem támadt: a sajtkrémbe málna darabokat teszek apróra vágva, csakhogy a torta tésztájának készítése közben megettem majdnem az összeset, így csupán díszítő elemként használtam fel őket, a nagy gyertyák mellett. Ez a málnás akcióm leginkább ahhoz hasonlítható, hogy ha Nutella van a házban képtelen vagyok csak úgy elmenni a polc mellett, majd amikor döbbenten veszem észre hogy elpusztítottam majdnem egy teljes üveggel, Kornél abban a percben kér Nutellás palacsintát. A nagy trükköm leleplezésére márciusban került sor pontosan eggyel több pohárka után, így akik jelen voltak már tudják mihez kell egy korty tej, egy kis kanál és a maradék, üveg faláról gondosan lekapart Nutella.

Tehát, én így készítettem:

Hozzávalók:

> 25 dkg darált keksz

> 10 dkg vaj

> 65 dkg krémsajt

> 15 dkg cukor

> 3 tojás

> 1.5 evőkanál finomliszt

> 1 rúd vanília kikapart magja

> 1 citrom reszelt héja

> 1 dl tejföl

1. A sütőt előmelegítem 180 fokra.

2. A vajat felmelegítem, majd visszahűtöm és összekeverem a darált keksszel. 

3. Egy 24 cm-es kerek formát kikenek vajjal és az aljába nyomkodom a vajas kekszes tésztát.

4. Beteszem a sütőbe, 5 perc alatt aranybarnára sül.

5. Simára keverem a sajtkrémet a cukorral, tejföllel és a liszttel.

6. Hozzáadom a reszelt citromhéjat, a vaníliát és a tojásokat.

7. Miután kihűlt a tortalap, ráöntöm a sajtkrémet és elegyengetem.

8. 150 fokra visszaveszem a sütő hőmérsékletét és 50 percig sütöm.

9. Mikor a széle megszilárdul, de a belseje még egy kicsit nedves, akkor jó és nyitott sütőajtónál megvárom, hogy kihűljön.

10. Miután kihűlt, egy éjszakára beteszem a hűtőbe.

67

Azt hiszem először 2012 márciusában jártunk a 67 étteremben Székesfehérváron, a Rotten Sound, Magrudergrind buli előtt. Azóta igen előkelő helyet foglal el a szívünkben az ugyancsak fehérvári Pucok és Mini Söröző mellett. Nem akarunk többnek látszani azoknál, akik valójában vagyunk, de jó helyen finomat enni egy-egy kiadós éjszakázás előtt mindig fontos, másnap persze jöhet a Mami resztelt mája két napos zsemlével műanyag dobozból egy próbateremben alvás után, de az ebéd mégiscsak ebéd, és ha már Székesfehérvár büszkélkedhet egy ilyen neves étteremmel, úgy döntöttünk, kipróbáljuk.

Első alkalommal délben kerestük fel az éttermet és kissé furcsának találtuk, hogy mi voltunk az első vendégek és később sem érkezett senki. Csodás márciusi nap volt, verőfényes napsütés, a pincér azonban az étterem meglehetősen eldugott kis sarkában ültetett le minket, nem is kérdezte meg, hogy szeretnénk e a teraszon helyet foglalni. Valóban, épp nem a Chanel kosztümöm volt rajtam és Kornél is a tisztítóba vitte a Ralph Lauren zakóját. De ne legyünk ennyire rosszindulatúak, nyilván meghitt hangulatot kívántak biztosítani az ebédhez, ezért kerültünk egy kevésbé frekventált sarokba. Azt hiszem akkoriban épp a krémleves időszakomat éltem, a veszprémi Chianti páratlan zöldborsókrémlevesének köszönhetően, így kukoricakrémlevest rendeltem túróroláddal. Valójában nem is tudom miért, ezalkalommal nem maradt meg semmilyen különleges érzés bennem az étteremmel kapcsolatban, csupán annyi, hogy az étel minősége kifogástalan, de a szervíz kissé barátságtalan. 

A következő látogatásainkkor is maximum három ember üldögélt az étteremben négy felszolgáló társaságában. Később bővült a kör: helyet foglalt a legújabb mobiltelefonok tulajdonságaival meglepően jól tisztában lévő általános iskolás az anyukájával, a kishúga, aki "anya, ezt majd később megeszem" felszólalással kedélyesen a szalvétájába csomagolt egy rántott csirkemellet, ami azért is kellemetlen, mert nem papírszalvétáról beszélünk, egy barátságos, ám borok tekintetében már-már zavaróan tájékozott fiatal pár, de az abszolút kedvenc a főnök két női beosztottjával, aki furán méregette a levesét, hiszen mégiscsak érdekes, ha egy gombakrémleves gomba ízű, netán nyomokban gombát is tartalmaz, de mivel az Erős Pista mindenbe jó, hát ennek sem árthat, így kért egy adaggal. Ezt és minden más mondatát a kolléganők zavarbaejtően idegesítő vihogással jutalmazták.

A következő alkalomra egy hosszabb szünet után került sor, októberben. Hazalátogatásaink alkalmával egy napot általában mindig a 67-re szentelünk, legalábbis egy ebéd erejéig. Ez most sem volt másképp, ezúttal borsókrémlevest rendeltem, illetve megkóstoltam a 2011-ben az ország legfinomabbjának választott rántott húst, burgonyakörettel, salátával. Kornél borjúpofa pörköltet választott. A szervíz, az első látogatásunkhoz hasonlóan kimért, bár udvarias volt, ezalatt azt értem, hogy egy világosabb asztalnál kaptunk helyet. Beértük volna ennyivel, bár nem mehetek el az egyszerű tények mellett, mint például, hogy a levesemhez nem volt kanál, majd amikor Kornél ezt jelezte, a pincér jobb híján a kezébe akarta adni, de ő visszasétált az asztalunkhoz (felállt és odament a pincérhez, mert az illető az étterem másik végében tartózkodott, türelmesen vártunk pár percet, de nem tűnt fel újra, így e megoldáshoz kellett folyamodnunk), így az úr kénytelen volt maga kihozni. Elnézést kért. Kornél tányérjának sarka oly mértékben volt letörve, hogy az már az én sajnos kevésbé jól látó nagyapámnak is szemet szúrt volna. Ezután Karácsony előtt kerestük fel újra az éttermet, amikor is egy fiatal, lelkes pincérnő szolgált ki bennünket, az ételekről fotót is készítettünk.

Ételek tekintetében a 67 kiemelkedő minőségű. A szokásos, már-már elvárt (nem jut eszembe szebb szó) degeszre zabáltatás helyett minőségi, ám mérsékelt, a józan ész határain belül lévő adagokat szolgálnak fel. Ezen a ponton megjegyezném, hogy éhesen még soha nem távoztunk, viszont előfordult, hogy képtelen voltam megenni teljesen egy adott fogást. Mindig a színek jutnak eszembe a 67-ről. Az ételeiknek gyönyörű színeik vannak. A zöldborsókrémleves például olyannyira tiszta és selymes volt, hogy versenybe szállt a Chiantiban fogyasztottal.


2012 decemberében séfváltás történt, Kiss Gergely helyét a Costesből érkezett Tivadar György vette át, ezzel kapcsolatban írtam egy e-mailt az étteremnek, szerettem volna megtudni pontosan mikor, tehát hogy már a séfváltás után jártunk e ott decemberben, azonban pontos választ nem kaptam.

Legutóbbi látogatásunkkor az alábbi ételeket fogyasztottuk:

Szörp

Kétféle szörpöt készítettünk az elmúlt hetekben.

Az első a Lila Füge blog szerzőjének receptje alapján a gyömbérszörp:

Hozzávalók 1 liter szörphöz :

> 1 nagy gyömbérgyökér

> 70 dkg cukor

> 1l víz

> 2 citrom

Elkészítés: 

1. Vékonyan levágjuk a citromok héját és egy közepes lábosba tesszük.

2. A gyömbért megpucoljuk, felszeleteljük és a citrom mellé rakjuk.

3. Felöntjük a vízzel, belekeverjük a cukrot közepes lángon felforraljuk.

4. A 2 citrom levét kifacsarjuk, a szörphöz adjuk és újra felforraljuk.

5. Elzárjuk, majd 1 órán át állni hagyjuk.

6. Leszűrjük, üvegekbe töltjük, majd szárazdunsztba tesszük és ha kihűlt, hűtőben tároljuk.

A második pedig a pitypangszörp, saját recept (1 liter szörphöz):

2 marék pitypangvirágot megszabadítunk a szárától, majd felforralunk 7dl vizet 7 dkg cukorral, melybe belefacsarunk 1 citrom levét, illetve hozzáadunk egy késhegynyi citrompótlót. Ha felforrt lekapcsoljuk, majd beletesszük a 2 marék pitypangvirágot. Miután  kihűlt egy napig állni hagyjuk, majd egy finom szűrő segítségével leszűrjük. Hűtőben tároljuk.

A képen látható üvegben pitypangszörpöt tettünk el, hamarosan elfogy:

 

Smokey's

Modern gyorsétterem a szó jó értelmében.

Nyáron találtunk rá, mikor épp céltalanul sétálgattunk a városban, megéheztünk, valami gyorsat és finomat szerettünk volna enni, de semmiképp nem a Mcdonald's vagy a Burger King kínálatából. Mostanra, mindkét Smokey's-t kipróbáltuk, talán a szervíz és a hangulat miatt az Obere Donaustraße-n lévőt ajánlanánk, ha valaki megkérdezné. A pincér srác elég laza figura, kissé nyers, szívbaj nélkül rágyújt két rendelés felvétele között, majd kevert angol - német nyelven cserél eszmét a szakácsokkal, mosogatóval, hangosan felkacag, valahogy olyan fesztelen hangulatot teremt, ami miatt érdemes visszatérni. Ételek tekintetében nincs különbség, mindkét Smokey's-ban egyformán finom a hamburger, friss a saláta és a sültkrumpli. Mirelitnek nyoma sincs, szerencsére. A ketchup Heinz, már csak azért is fontos megjegyezni, mert meg voltam győződve arról, hogy házi, ám ezúttal csalhatatlannak vélt ízfelismerésem csúnyán megbukott, mert a srác nevetve közölte, hogy "ja, a ketchup, az Heinz..." Nos, így állunk, bár az étel értékéből 1%-ot sem von le. 

Azt hiszem a legutóbbi látogatásunk előtt vásároltuk meg a fényképezőgépet, így rengeteg fotót készítettünk, a földre hulló levéldarabon át a kólás üvegig. A fotózás iránti lelkesedés azóta sem hagyott alább.

Visszatérve az étteremre, számomra egyetlen negatív élmény kapcsolódik hozzá, egyszer ugyanis szendvicset rendeltem, melyben nem csirkemell, hanem combhús volt, de ez teljesen szubjektív, ízlés kérdése. A Smokey's-ban az a jó, hogy jó minőségű, tápláló, finom, de gyors ételeket kínál, a zsemle házilag készített, a hús pedig nem fagyasztott, a krumpli nem mirelit és minden hamburger mellé hatalmas adag salátát kínálnak friss zöldségekből. Olyasmi lehet nekünk, húst fogyasztóknak, mint a vegetáriánusoknak / vegánoknak a Loving Hut itt Bécsben.

És most jöjjenek a fotók:

Egy falat India

Ebben a bejegyzésben szintén egy családi vállalkozásról lesz szó. Apa, anya és a srácok. Csupa mosoly, vidámság, kiváló ételek, családias hangulat, szóda - citrom. Egy falat India a Naschmarkt rengetegében, valami olyasmi, ami semmi máshoz nem hasonlítható, mint Paul Horváth helyi kolbászos standja. Egyedi és megismételhetetlen. 

Szintén egy olyan étteremről van szó, ami folyton tele van. Mivel bennt viszonylag kicsi a hely, így az emberek többsége a külső asztaloknál foglal helyet. Fantasztikus látni, ahogy a legkülönfélébb emberek kisgyerekkel, kutyával megállnak, fél órára megpihennek és együtt élvezik ezt a kiváló konyhát. Külön öröm, hogy van egy olyan hely a városban, ahol mindez egyesül, ahol bármikor ehetsz, amit szeretnél, ahol hummust kóstolhatsz falafellel egy villáról feléd nyújtva, a magyar kürtös kalácsot és a kistermelők zöldségeit is megtalálhatod. A Naschmarkt valami olyasmi, amit mindenki felkeres, aki egyszer ebben a városban jár. És itt bújik meg ez az étterem, ami régóta üzemel ugyanazt a színvonalat nyújtva, mint a kezdetekkor, a Falstaffban már hivatalosan is Bécs legjobb éttermei közé sorolják. Mindig nagy öröm látni azt, ahogyan egy kis családi vállalkozás megmarad annak, aminek indult. Nem hódolnak be a különböző trendeknek, valószínűleg úgy főznek, ahogyan még az ő szüleiktől tanulták és kedves akcentussal kínálják a különböző fogásokat, akár németül, akár angolul a betérő vendégeknek. Maga az étterem tele van fotókkal, különböző - vélhetően - személyes tárgyakkal, amik méginkább eredetivé, egyedivé teszik és egy itt elköltött ebéd mindig különleges marad.

A "soha többé" cukrászda

Ősszel a Pilgramgasse felé sétálva egy helyes kirakatra lettem figyelmes. Csábító sütemények, egy kedves mosolyú eladó lány a pultban, gondoltam nem lehetek annyira önző, hogy ezt az élményt megtartom magamnak, ezért még aznap este rábeszéltem Kornélt, hogy másnap menjünk el és próbáljuk ki együtt.

Szóval nagy reményekkel indultunk a Rori's-ba.

A lelkesedés némiképp alábbhagyott, amikor a teljesen üres cukrászdában a fiatal lány megkérdezte, becsomagolja e a süteményt, vagy itt szeretnénk esetleg elfogyasztani. Úgy döntöttünk maradunk, s mivel hellyel nem kínált minket, magunk választhattunk. Maga a hely belülről igazán személytelen, fehér bútorok, málnaszínű fal, még csak giccsesnek sem mondanám, egyszerűen barátságtalan, hideg hangulatot áraszt, melyet a kiszolgálás sem old fel. Sőt.

Hátul foglaltunk helyet, mellettünk egy tojástartó tele tojásokkal, nyitott mosdóajtó, pókhálók a polcon és egy felbontatlan, hatalmas IKEA feliratú csomag hevert a földön. Persze, mint egy kisgyerek, úgy vártam az édességre, bár gondolhattam volna, hogy nem túl jó előjel az, hogy ketten egyet választottunk, mert azt az egyet tartottuk egyedül szimpatikusnak. Egyébiránt érdekesnek találtam, hogy a süteményeken és tortakészítésen kívül két fogásos menüvel is készülnek a hétköznapokban, mikor ott voltunk azt hiszem épp pennét kínáltak, de pontosan már nem emlékszem. 

Miután majdnem 10 percet várunk erre a kis csodára, csalódottan vettük tudomásul, hogy ez még kettőnknek is sok(k). Száraz, kemény, egyáltalán nem friss, ezek voltak ez első dolgok, amik az eszünkbe jutottak és ezen a málna darabok és a karamell sem segített. Kissé csalódottan sétáltunk tovább, majd a metróhoz közelítve mindketten megállapítottuk, hogy éhesek vagyunk, így a Naschmarkt felé vettük az irányt. Így találtunk rá a város másik gyöngyszemére, az Indian Pavilion nevű étteremre, amely egy külön blogbejegyzést érdemel. Hogy is szokták mondani? Öröm az ürömben.

Kojiro, Kuishimbo

Az előző postban az igazán jó Pho leves kutatása kapcsán megjegyeztük, hogy ha sushi, akkor Kojiro, íme néhány szó a kedvenc japán éttermünkről. Netes elérhetősége nincs, valójában észrevétlenül megbújik a Naschmarkt mellett egy Billa és egy ázsiai szupermarket között, viszont délben egy gombostűt sem lehetne leejteni, ugyanis ez az aprócska, alig 8 férőhelyes konyha - vendégtér étterem (mellékhelyiség nélkül) az egyik legkedveltebb helye a japán konyha nagy kedvelőinek. Bár a magam részéről nem érzem égető szükségét annak, hogy sushit rendeljek elvitelre, erre is van lehetőség, ha valakinek nincs ideje várni, amíg felszabadul egy hely és mégis a város legjobb sushiját szeretné fogyasztani ebédre. 

Talán mondhatjuk, hogy az egyszerűségben rejlik a nagyszerűsége ennek az aprócska étteremnek, melynek van egy nagy testvére is néhány utcával távolabb. De mégis azt kell mondjuk, a hangulata miatt a kisebb Kojirot részesítjük előnyben. A konyhai és egyben kiszolgáló személyzetet három japán férfi alkotja, közöttük a legidősebb, valószínűleg a legtapasztaltabb szakács a legbarátságosabb figura. Megtörtént már, hogy a nagyobb Kojiroból megismert, kissé szigorúbb tekintetű japán úrral találkoztunk a pultnál, aki nem a vendégszeretetéről ismert. Az utolsó falatomat ugyanis majdnem a levegőben kellett elfogyasztanom, olyan gyorsan leszedte a terítéket. Valójában ez pont nem az a hely, ahol órákat el tud üldögélni az ember, ez a tempó azonban még minket is meglepett. Ha nem ez az úr dolgozik itt, akkor a hangulat meglehetősen fesztelen, barátságos. Az étel minősége kifogástalan és annyi teát fogyasztasz, amennyit szeretnél. A magam részéről, igazán náluk szerettem meg a sushit, és kóstoltam meg először önszántamból a tonhalat. 

A következő általunk letesztelt japán étterem a Kuishimbo szintén a belvárosban található, szintén mindenféle webes elérhetőséget nélkülöző, aprócska japán családi vállalkozás. Apa, anya, és a fiú, előbbiek életkora megfejthetetlen, a fiú saccra 25 lehet, vagy még több. Szerencsés nemzet a japán e tekintetben. A "Wien isst fremd" nevű kiadványban szerepeltek, mint a város egyik legjobb japán étterme - szerencsére a Kojiro is helyet kapott, így talán hagyatkozhatunk legközelebb is a megérzéseinkre -.

Íme az általunk október végén itt fogyasztott ételek fotói:

Ra'mien

Ha sushi akkor Kojiro, ha Pho akkor... Nos igen, valami még hiányzott. Mivel mindketten szeretjük, akárcsak a sushit, egy ideje keressük azt a helyet, ahol igazán finom Pho levest tudunk enni. Még ősszel a Naschmarkton ettünk, de nem volt meghatározó élmény. A neten nézelődtem és találtam egy Le Pho nevű helyet, egyetlen hibája, hogy vasárnaponként zárva van, így tovább haladva a Gumpendorferstraßen felfedeztünk a Ra'mien-t.

Tehát ezen az esős, hűvös vasárnapon fejfájástól szenvedve (a front, vagy a kor, mindkettő kétségbeejtően hangzik...) elindultunk, mondván rajtunk már csak egy kiadós ebéd segíthet. Belépve az étterembe döbbenten tapasztaltuk, hogy minden asztal foglalt. Valójában nem tudjuk, hogy a május 12-én tartandó Anyák Napja alkalmából, vagy az  átlagos vasárnap délelőtti forgalom miatt, de elég biztatónak tűnt és elárulhatom, nem csalódtunk. 

A design meglehetősen egyszerű, minimalista, leginkább a piros szín dominál, a belső tér hatalmas, látványkonyhával, asztalokkal, bárpulttal. A felszolgálók barátságosak, kellően közvetlenek de mégsem tolakodóak, gyorsak, tökéletes légkört teremtenek egy kellemes ebédhez, akkor vannak jelen, amikor kell. Előzékenységükről, udvariasságukról, és vendég orientáltságukról árulkodik az, hogy amint beléptünk és megkérdeztük van e szabad asztal, felajánlottak egyet 14 óráig a már lefoglalt asztalok közül. Kornél La Mien-t rendelt marhahússal én pedig Pho-t csirkével. Szinte észre sem vettük és már az asztalunkon volt a kívánt fogás.

A La Mien-ben a marhahús annyira omlós és puha volt, hogy szinte elolvadt a szájban. Érdekes, hogy számomra mégis a Pho mint élmény, sokkal meghatározóbb volt, míg Kornél az általa választott levest találta finomabbnak, azt hiszem ezen sem fogunk összeveszni. A Pho leves a színeivel, ízével engem mindig elvarázsol. A bőség maga. Miután befejeztük az ebédet, arra a következtetésre jutottam, hogy pár Pho levesen még "túl kell esnem" Vietnám előtt, hiszen ezúttal is kifogott rajtam, képtelen voltam az egészet megenni. A pincér egy vörös rózsával búcsúzott tőlem, amely nélkül is teljes lett volna számomra az ebéd, viszont rendkívül kedvesnek találtam ezt a gesztust, így biztos, hogy visszatérünk még. A Le Pho úgy érzem kissé kegyvesztett lett, pedig elsőként "őt" vettük célba, viszont a Ra'mien magasra tette a mércét. 

Néhány képet is készítettünk az ebédről:

                                                                 Az étterem belülről

                                                                           La Mien

                                                                         Pho leves

                                                        A pincér ezzel a rózsával búcsúzott

Kenyér

Tavaly nyáron vetődött fel először a kenyérsütés ötlete, két okból. Az egyik, hogy még egyikünk sem sütött, a másik pedig az, hogy a  kampós orrunknak nagy fájdalmat okoznak a helyi kenyér árak. Így hát elkezdtünk recepteket keresni a neten és próbálkozni. A kovász készítése nyár révén ésszerűnek és egyszerűnek tűnt, a feladatom általában a kovász úgymond etetése volt. Télen azonban értelemszerűen nem tudtunk kovásszal kenyeret készíteni, ezért más módszerhez folyamodtunk.

Country Bread:

Előtészta: 

> 250 g liszt (BL 55)

> 150 g víz

> 1,25g élesztő

Ezeket összekeverjük, majd 16-18 órát szobahőmérsékleten lefóliázva állni hagyjuk.

Főtészta:

> 200g liszt

> 160g víz

> 8g só

> 1 evőkanál olivaolaj

> 2g élesztő

1. Az összes hozzávalót alacsony fokozaton összekeverjük nagyjából 5 percig, majd a második fokozaton apránként hozzáadagoljuk az előtésztát, 10-15 percig keverjük.

2. 2.5 órán át állni hagyjuk egy kiolajozott tálban, minden 50. percben hajtogatjuk, maximum kétszer.

3. Golyót formálunk belőle és 1.5 órán át a kelesztő tálban állni hagyjuk.

4. 30 percig sütjük, az első 20 percben 250 fokon egy pici gőzzel (öntsünk be egy kávéscsészényi vizet a sütő aljába), majd az utolsó 10 percben 210 fokon.

Ő a mai kenyerünk az itt olvasható recept alapján elkészítve:

Ha valaki megkérdezi mit csináltunk, a kenyérsütés valószínűleg benne lesz az első 5 válasz között. Magam sem hittem volna, amikor elkezdtük, de a saját kenyér megízlelése után a bolti kenyér, különösen a 'Super American Toast Brot' - aki ismeri, valószínűleg tudja miről beszélek, és ő sem szívesen hívja kenyérnek - kiesett a bevásárló listáról. 

Persze, minden kezdet nehéz és senkit nem is áltatnánk azzal, hogy az első perctől kezdve fantasztikus kenyereket sütünk, születtek elég érdekes egyedek is, főleg az elején. 

Ezek a fura kis lények júliusban (2012) készültek: 

Ő pedig januárban (2013):

A két kép összehasonlítása után láthatjuk, hogy mi is fejlődünk, egyre több tapasztalatot szerzünk. Előfordulhat, hogy az első pár alkalommal nem sikerül szépen a kívánt kenyér, összeesik, túl puha lesz, vagy túl kemény, nem ízlik majd, viszont feladni soha nem szabad! Annál jobb érzés ugyanis, mint kivenni a még forró, pattogó kenyeret a sütőből, amit te magad készítettél, levágni belőle az első kis szeletet, egy kis vajjal, vagy lekvárral (...én titokban Nutellával...) megkóstolni, kevés létezik.

Kirándulás

Az evés, filmnézés, sör kombináció tökéletesen bevált nálunk egy-egy vasárnapi napon, azonban nem is olyan rég, hirtelen felindulásból úgy döntöttünk itt az ideje vérbeli couch potato létünket néhány órára felfüggeszteni és az édes semmittevés helyett valami kellemes, ám aktívabb programmal kikapcsolódni a hétvégeken. Persze, nem is rólunk lenne szó, ha nem a logikát teljesen mellőzve, mondván 'járjuk végig először a páros számú útvonalakat' kezdünk bele a megvalósításba, de a cél a fontos, az pedig szép és jó. Odáig pedig a magunk eszközeivel jutunk el.

Szóval, természetemből fakadóan nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, az iránytű nem én vagyok. Számtalan kedves történet kering rólam, kezdve attól hogy totálisan rossz közlekedési eszközre szállok egy héten átlagosan kétszer, odáig, hogy egy Vörösberény méretű településen is képes vagyok zavarbaejtő magabiztossággal eltévedni, majd a természetet, a buszsofőröket, a megtévesztően egyforma házakat, de még az úton átkelő csigákat is okolni azért, mert a koordinációs képességem 0. Balatonhoz közeli gyerek vagyok, aki rengeteget kirándult kiskorában, de valahogy a tájékozódási képességem idővel megkopott, vagy talán sose volt. Kornél persze buddhista szerzeteseket megszégyenítő higgadtsággal és bölcsességgel fogadja még a leghalványabb logikát is nélkülöző ötleteimet, összeesküvés elméleteimet is arról, miért is nem érünk célt, vagy épp miért 4 órával később jutunk el valahová. Egy szó, mint száz, ha valaki látta a Blair Witch Project című filmet és rettentően idegesítette az, hogy a lány gyakorlatilag a semmibe vezeti a két srácot, szorozza be tízzel és íme, megkapott engem, a házi GPS-ét, akciós csomagolásban, visszavételi garancia nélkül. Az igazság néha fáj, de nem áltathatom magam.

Első kirándulásunk előtti este nagy gonddal böngésztük a neten található útvonaltervet, végülis a 2. útvonal mellett döntöttünk:

Természetesen biztos ami biztos alapon az irányítást Kornél kezébe adtam, így nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem - valószínűleg ezáltal ő is - . Az ébredés sarkalatos pontja volt a vasárnapi napnak, ám ezegyszer úgy döntöttem, nincs 'még 5 perc', felkelünk, túlesünk a szokásos reggeli rituálékon és kora reggel már a metrón ülünk a sok sok szorgos kiránduló mellett. Miután megérkeztünk a kiinduló ponthoz és megláttuk a nálunk durván 50 évvel idősebb néniket, bácsikat, azt gondoltam, lehetetlen, hogy az ember 20-25 évesen egész nap a kanapén feküdjön és lógassa a lábát, amikor ők korán felkelnek, kocognak, sétálnak, bringáznak és valószínűleg nálam sokkal ügyesebben veszik az akadályokat. 

Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtunk, rengeteg medvehagymát találtunk, persze nem is én lennék, ha nem kóstoltam volna meg rögtön. Családok, idősek, fiatalok, bringások, kutyasétáltatók, kicsik és nagyok egyaránt élvezték a természet örömeit velünk együtt, azon a szép vasárnapi napon. Sok sok fotót készítettünk, igazán kellemes volt és nagyon feltöltött mindkettőnket. A szép idő a hosszú tél után, ahogy a cél felé haladtunk egyre szebb és szebb kilátás tárult elénk, egyre több emberrel találkoztunk, méginkább megerősített abban, hogy szinte el sem kell hagynunk a város határát, annyi mindent nem fedeztünk még fel itt. Miután teljesítettük a távot már a következő útvonalat tervezgettük. Mivel ez volt a legelső ilyen élményünk, ez egy külön bejegyzést érdemel, a következőket összefoglalószerűen postoljuk, miután mindegyiket teljesítettük. Már túl vagyunk az 1-esen, a 4-esen és a 6-oson (Itt visszautalnék a bekezdés elejére a páros számokat illetően, de idővel ezt az elméletet is módosítottuk, így 'ahogy esik...' alapon választunk az útvonalak közül.), néhány még hátravan.

Néhány kép a kirándulásról:

 

                                   

                             

                                                   Dr. Lecter is a kirándulást választotta

                                          A kötelező japán turista ezúttal kissé inaktív volt

Az első

Sok sok hónap 'majd holnap elkezdjük' után ezen a tavaszi napon úgy döntöttem, ideje végre belevágni. Hazafelé azon gondolkoztam, vajon mit is lehetne elsőként írni, végül arra jutottam, azt fogom leírni, ami először eszembe jut.

Az a szerencse ért picivel több mint egy évvel ezelőtt, hogy találkoztam egy emberrel, akivel hasonló dolgok iránt érdeklődünk, együtt átélve pedig minden sokkal izgalmasabbnak és szebbnek tűnik, akár egy délutáni séta is a Duna parton.

A legfontosabb az életünkben mégis az, hogy mindketten imádunk enni. Akár itthon, akár máshol, ezért is nagy célunk Vietnám, amit az evés országaként is szoktak emlegetni. Szép kis lista állt össze  a fejünkben az elmúlt időszakban arról, mit is szeretnénk együtt felfedezni, de az előbb említett Vietnám áll az első helyen és már nagyon várom azt a napot, amikor onnan írhatok egy pho leves mellett.

Ugyanakkor ez nem egy gasztroblog. Néhány írás magunkról, arról, amit mi szeretünk csinálni, s bár ebben az evés első helyen áll, versenyben van a fotózással, kirándulással, utazással. Mostanában igyekszünk felfedezni a vidéki gazdálkodás, önellátás lehetőségeit, így tovább bővült a kör. Szóval érdekes, olykor mások számára kevésbé érdekes összevisszaság a mi kis életünk, amit én nagyon szeretek.

A szigorúan vett bemutatkozási formáknak eleget nem téve annyit talán elmondhatok magunkról, hogy Kornél szakács, én még a 'wannabe' stádiumban vagyok 2 sérült ujjal csatát veszítve a kés ellen. Tanuló sors. Egy kis lakásban élünk a belvárostól nem messze, amit lassanként a saját ízlésünknek megfelelően formáltuk, ma már úgy hívjuk: otthon. 

Azt hiszem, mindig elkezdeni a legnehezebb, hát ezt most elkezdtük. A folytatás következik. Rendszerességet nem ígérhetünk.