Nyár

11 nap. Kimondani is jóleső volt a hatalmas rohanás közepén és alig vártuk, hogy felszálljunk a vonatra és meg se álljunk Balatonfüredig. Persze, egy vacsora még belefért Győrben a La Marédában. Előtte két alkalommal jártunk ott közösen, a második igazán emlékezetes marad, mert ott tudtuk meg, hogy a Peróéknak megszületett a második babájuk, aki ráadásul kislány, szóval a kis Géza kapott egy húgocskát.

Balatonfüred idén nyáron nemcsak a Balaton miatt vonzott. A veszprémi Chianti csapata életre hívta a Baricska Csárdát, amit mindenképpen szerettünk volna kipróbálni. Az első ebédünk kifogástalan volt. Kornél cigánypecsenyét rendelt, én kacsamellet szalonnás tört burgonyával és lilakáposzta pürével, desszertként pedig somlói galuskát. A csodás nyári napsütés, az árnyékos terasz, a házi szörpök (legfantasztikusabb a "Csopaki nyár" elnevezésű) és a finom ételek igazán emlékezetessé tették a délutánt.  Nagyon boldogok vagyunk továbbá azért, mert láttuk, pezseg az élet Füreden. Van egy kedvenc strandunk, amit most is meglátogattunk. A következő napokban nem volt túl jó idő, ezért elhatároztuk, hogy újra elmegyünk ebédelni a Baricskába és őszinte örömünkre szerda délben nem volt szabad asztaluk, legalább fél órát várnunk kellett. Hogy miért volt őszinte az öröm? Mert nagyon jó érzés, hogy ilyen sikeresek. Ilyen egyszerű. Fél órával később felszabadult egy asztal, én marhapörköltet, Kornél pedig harcsapaprikást rendelt túrós csuszával. Egy kis kritika: az étel minőségén érezhető volt az, hogy rettentően zsúfolt délelőtt állt a konyha mögött. Nagyon szimpatikus volt azonban az, ahogyan erre a felszolgáló reagált: udvariasan továbbította az észrevételeket és megköszönte, hogy eljöttünk. Az azóta már megjelent Gault & Millau Étteremkalauz 11 ponttal jutalmazta a Baricskát, gratulálunk!

Ha már Gault & Millau és 11 pont, meg kell említenünk a szintén balatonfüredi Sparhelt Bistrot. Nagyon készültünk a vacsorára, újszerűnek tűnt, bár a város egy kevésbé forgalmas részén helyezkedik el, azt gondoljuk, ha nagyon jó, az emberek ennek ellenére is felkeresik. Elsőként érkeztünk és belépve egy meglehetősen hangulatos belső tér fogadott bennünket, ízlésesen megterített asztalokkal, vidám színekkel, látványkonyhával. Három pincér, két szakács, a tulajdonos, illetve a tulajdonos egyik ismerőse tartózkodott az étteremben, egy igazán kedves szőke hölgy ültetett le minket. Szörpöt választottunk a kínálatból, majd pár percen belül megérkezett a "séf ajándéka". Bár csak magunkra hagyatkozhattunk annak megfejtésében, hogy mi is az, mert e bűvös mondat után a pincérlány szó szerint ellibbent az asztalunktól. Elfogyasztottuk, megköszöntük. Megérkeztek az előételek: helyes zöld bögrében a zöldborsókrémleves sonkával, amely már-már fehér színű volt a túl sok tejszíntől. Az íze nem emlékeztetett a borsó ízére. Kornél előétele kacsamáj pástétom volt (vélhetően nem kacsamáj) szőlővel és baquette-tel. Nos, a szőlő és a máj pástétom élvezhetetlen elegyet alkotva állt kissé túlméretezve egy befőttes üvegszerű kis pohárban, a baquette a Lidlből származott, ezt volt szerencsénk hallani a séftől, mikor az étterem tulajdonosával beszélgetett. A második fogás, a lazac pezsgőhabbal sem aratott osztatlan sikert, majd jött az este kínos pontja: Kornél és a rizottó. A rizottó nem rizottó rizsből készült, ezt jeleztük a pincérnőnek. Ezután egy roppant zavaró közjáték következett, amikor is a tulajdonos levett a polcról egy csomag rizst, majd azt mondta, ez a világ legjobb rizottó rizse, ez az étel ebből készült és ebbe nem kell parmezán. Aztán - a látványkonyha nagy varázsa - számonkérte a séfet, hogy "ebben nincs parmezán?" Ezután döbbent csend ereszkedett az étteremre, és többször kellett szólnunk a számla miatt, pedig továbbra is csak mi voltunk vendégek.  Az úr nyugalmát is megzavarhatta a rizs kérdése, hiszen elővett egy cigarettát abból a dobozból, ami a látványkonyha pultjára volt hajítva egy slusszkulcs mellé, majd kiült a teraszra dohányozni. A számla megérkezett, elköszöntünk. Azóta is nyomon követjük a véleményeket, visszajelzéseket erről az étteremről és az emberek többsége jónak találta. Szeretnénk hinni, hogy ezek a kezdeti nehézségek elmúltak, s ha mondjuk télen visszamegyünk egy egész más élményben lesz részünk. Bár soha nem tartottam magunkat utálatos vendégnek, most mégis azt éreztem, hogy ezt szeretnék ránk erőltetni, pedig csak őszintén elmondtuk a véleményünket és nyilván nem udvariatlan formában.

Balatonfüreddel kapcsolatban pedig mindenképp meg kell említeni egy új kezdeményezést, ami ígéretesnek látszik, ez pedig az ún. öko piac a kemping mellett. Bár ottjártunkkor a szervezők épp az esővel és a helyhiánnyal küzdöttek, alapvetően nagyon jó kezdeményezés és őszintén reméljük, hogy nagy sikere lesz.

Szívünk csücske Veszprémben a Chianti, több okból is. Most nem kezdenénk bele a szokásos "itt ebédeltünk először együtt" és hasonló mondatokba (egyébként igaz), koncentráljunk magára, az étteremre. Tudjuk, ha jót szeretnénk enni, akkor a Chiantiba megyünk Veszprémben. Bár hiányozni fog Gősi Balázs sommelier, aki ősztől máshol folytatja karrierjét, a kiszolgálás még mindig pontos, a fogadtatás szívélyes, a házi kenyér ropogós, finom és meleg. Utóbbi nagyon fontos egy étteremben. Kenyér egy kis vajjal. Óriási szerencse hogy frissül a szörpkínálat, a hosszúlépés pedig mindig ugyanolyan ízletes, pont, mint a legelső alkalommal. Sokszor hasonlítottuk össze a székesfehérvári 67 Étteremmel, ahonnan a finom házi kenyeret és barátságosabb kiszolgálást hiányoljuk, ami a Chiantiban megvan, a 67 ezzel szemben ételek tekintetében sokkal erősebb. Ha az elő és főételek sorát tekintjük. A Chianti egy kissé kiszámítható, pontosan tudjuk hogy mit várhatunk, bár a legutóbbi borvacsorájuk menüje lehengerlő volt, és nagyon sajnáltuk hogy nem tudtunk részt venni rajta. Nagyon szuper lenne, ha egyszer egy hasonló meglepetés várna a "napi ajánlat" táblán. A tányérjaik kissé egyszínűek. Néhány merészebb ötlet nagyon jót tenne az étteremnek és őszintén hisszük, az emberek szeretnék. Gratulálunk a 14 ponthoz és a szakácssapkához!

67

Azt hiszem először 2012 márciusában jártunk a 67 étteremben Székesfehérváron, a Rotten Sound, Magrudergrind buli előtt. Azóta igen előkelő helyet foglal el a szívünkben az ugyancsak fehérvári Pucok és Mini Söröző mellett. Nem akarunk többnek látszani azoknál, akik valójában vagyunk, de jó helyen finomat enni egy-egy kiadós éjszakázás előtt mindig fontos, másnap persze jöhet a Mami resztelt mája két napos zsemlével műanyag dobozból egy próbateremben alvás után, de az ebéd mégiscsak ebéd, és ha már Székesfehérvár büszkélkedhet egy ilyen neves étteremmel, úgy döntöttünk, kipróbáljuk.

Első alkalommal délben kerestük fel az éttermet és kissé furcsának találtuk, hogy mi voltunk az első vendégek és később sem érkezett senki. Csodás márciusi nap volt, verőfényes napsütés, a pincér azonban az étterem meglehetősen eldugott kis sarkában ültetett le minket, nem is kérdezte meg, hogy szeretnénk e a teraszon helyet foglalni. Valóban, épp nem a Chanel kosztümöm volt rajtam és Kornél is a tisztítóba vitte a Ralph Lauren zakóját. De ne legyünk ennyire rosszindulatúak, nyilván meghitt hangulatot kívántak biztosítani az ebédhez, ezért kerültünk egy kevésbé frekventált sarokba. Azt hiszem akkoriban épp a krémleves időszakomat éltem, a veszprémi Chianti páratlan zöldborsókrémlevesének köszönhetően, így kukoricakrémlevest rendeltem túróroláddal. Valójában nem is tudom miért, ezalkalommal nem maradt meg semmilyen különleges érzés bennem az étteremmel kapcsolatban, csupán annyi, hogy az étel minősége kifogástalan, de a szervíz kissé barátságtalan. 

A következő látogatásainkkor is maximum három ember üldögélt az étteremben négy felszolgáló társaságában. Később bővült a kör: helyet foglalt a legújabb mobiltelefonok tulajdonságaival meglepően jól tisztában lévő általános iskolás az anyukájával, a kishúga, aki "anya, ezt majd később megeszem" felszólalással kedélyesen a szalvétájába csomagolt egy rántott csirkemellet, ami azért is kellemetlen, mert nem papírszalvétáról beszélünk, egy barátságos, ám borok tekintetében már-már zavaróan tájékozott fiatal pár, de az abszolút kedvenc a főnök két női beosztottjával, aki furán méregette a levesét, hiszen mégiscsak érdekes, ha egy gombakrémleves gomba ízű, netán nyomokban gombát is tartalmaz, de mivel az Erős Pista mindenbe jó, hát ennek sem árthat, így kért egy adaggal. Ezt és minden más mondatát a kolléganők zavarbaejtően idegesítő vihogással jutalmazták.

A következő alkalomra egy hosszabb szünet után került sor, októberben. Hazalátogatásaink alkalmával egy napot általában mindig a 67-re szentelünk, legalábbis egy ebéd erejéig. Ez most sem volt másképp, ezúttal borsókrémlevest rendeltem, illetve megkóstoltam a 2011-ben az ország legfinomabbjának választott rántott húst, burgonyakörettel, salátával. Kornél borjúpofa pörköltet választott. A szervíz, az első látogatásunkhoz hasonlóan kimért, bár udvarias volt, ezalatt azt értem, hogy egy világosabb asztalnál kaptunk helyet. Beértük volna ennyivel, bár nem mehetek el az egyszerű tények mellett, mint például, hogy a levesemhez nem volt kanál, majd amikor Kornél ezt jelezte, a pincér jobb híján a kezébe akarta adni, de ő visszasétált az asztalunkhoz (felállt és odament a pincérhez, mert az illető az étterem másik végében tartózkodott, türelmesen vártunk pár percet, de nem tűnt fel újra, így e megoldáshoz kellett folyamodnunk), így az úr kénytelen volt maga kihozni. Elnézést kért. Kornél tányérjának sarka oly mértékben volt letörve, hogy az már az én sajnos kevésbé jól látó nagyapámnak is szemet szúrt volna. Ezután Karácsony előtt kerestük fel újra az éttermet, amikor is egy fiatal, lelkes pincérnő szolgált ki bennünket, az ételekről fotót is készítettünk.

Ételek tekintetében a 67 kiemelkedő minőségű. A szokásos, már-már elvárt (nem jut eszembe szebb szó) degeszre zabáltatás helyett minőségi, ám mérsékelt, a józan ész határain belül lévő adagokat szolgálnak fel. Ezen a ponton megjegyezném, hogy éhesen még soha nem távoztunk, viszont előfordult, hogy képtelen voltam megenni teljesen egy adott fogást. Mindig a színek jutnak eszembe a 67-ről. Az ételeiknek gyönyörű színeik vannak. A zöldborsókrémleves például olyannyira tiszta és selymes volt, hogy versenybe szállt a Chiantiban fogyasztottal.


2012 decemberében séfváltás történt, Kiss Gergely helyét a Costesből érkezett Tivadar György vette át, ezzel kapcsolatban írtam egy e-mailt az étteremnek, szerettem volna megtudni pontosan mikor, tehát hogy már a séfváltás után jártunk e ott decemberben, azonban pontos választ nem kaptam.

Legutóbbi látogatásunkkor az alábbi ételeket fogyasztottuk: