67

Azt hiszem először 2012 márciusában jártunk a 67 étteremben Székesfehérváron, a Rotten Sound, Magrudergrind buli előtt. Azóta igen előkelő helyet foglal el a szívünkben az ugyancsak fehérvári Pucok és Mini Söröző mellett. Nem akarunk többnek látszani azoknál, akik valójában vagyunk, de jó helyen finomat enni egy-egy kiadós éjszakázás előtt mindig fontos, másnap persze jöhet a Mami resztelt mája két napos zsemlével műanyag dobozból egy próbateremben alvás után, de az ebéd mégiscsak ebéd, és ha már Székesfehérvár büszkélkedhet egy ilyen neves étteremmel, úgy döntöttünk, kipróbáljuk.

Első alkalommal délben kerestük fel az éttermet és kissé furcsának találtuk, hogy mi voltunk az első vendégek és később sem érkezett senki. Csodás márciusi nap volt, verőfényes napsütés, a pincér azonban az étterem meglehetősen eldugott kis sarkában ültetett le minket, nem is kérdezte meg, hogy szeretnénk e a teraszon helyet foglalni. Valóban, épp nem a Chanel kosztümöm volt rajtam és Kornél is a tisztítóba vitte a Ralph Lauren zakóját. De ne legyünk ennyire rosszindulatúak, nyilván meghitt hangulatot kívántak biztosítani az ebédhez, ezért kerültünk egy kevésbé frekventált sarokba. Azt hiszem akkoriban épp a krémleves időszakomat éltem, a veszprémi Chianti páratlan zöldborsókrémlevesének köszönhetően, így kukoricakrémlevest rendeltem túróroláddal. Valójában nem is tudom miért, ezalkalommal nem maradt meg semmilyen különleges érzés bennem az étteremmel kapcsolatban, csupán annyi, hogy az étel minősége kifogástalan, de a szervíz kissé barátságtalan. 

A következő látogatásainkkor is maximum három ember üldögélt az étteremben négy felszolgáló társaságában. Később bővült a kör: helyet foglalt a legújabb mobiltelefonok tulajdonságaival meglepően jól tisztában lévő általános iskolás az anyukájával, a kishúga, aki "anya, ezt majd később megeszem" felszólalással kedélyesen a szalvétájába csomagolt egy rántott csirkemellet, ami azért is kellemetlen, mert nem papírszalvétáról beszélünk, egy barátságos, ám borok tekintetében már-már zavaróan tájékozott fiatal pár, de az abszolút kedvenc a főnök két női beosztottjával, aki furán méregette a levesét, hiszen mégiscsak érdekes, ha egy gombakrémleves gomba ízű, netán nyomokban gombát is tartalmaz, de mivel az Erős Pista mindenbe jó, hát ennek sem árthat, így kért egy adaggal. Ezt és minden más mondatát a kolléganők zavarbaejtően idegesítő vihogással jutalmazták.

A következő alkalomra egy hosszabb szünet után került sor, októberben. Hazalátogatásaink alkalmával egy napot általában mindig a 67-re szentelünk, legalábbis egy ebéd erejéig. Ez most sem volt másképp, ezúttal borsókrémlevest rendeltem, illetve megkóstoltam a 2011-ben az ország legfinomabbjának választott rántott húst, burgonyakörettel, salátával. Kornél borjúpofa pörköltet választott. A szervíz, az első látogatásunkhoz hasonlóan kimért, bár udvarias volt, ezalatt azt értem, hogy egy világosabb asztalnál kaptunk helyet. Beértük volna ennyivel, bár nem mehetek el az egyszerű tények mellett, mint például, hogy a levesemhez nem volt kanál, majd amikor Kornél ezt jelezte, a pincér jobb híján a kezébe akarta adni, de ő visszasétált az asztalunkhoz (felállt és odament a pincérhez, mert az illető az étterem másik végében tartózkodott, türelmesen vártunk pár percet, de nem tűnt fel újra, így e megoldáshoz kellett folyamodnunk), így az úr kénytelen volt maga kihozni. Elnézést kért. Kornél tányérjának sarka oly mértékben volt letörve, hogy az már az én sajnos kevésbé jól látó nagyapámnak is szemet szúrt volna. Ezután Karácsony előtt kerestük fel újra az éttermet, amikor is egy fiatal, lelkes pincérnő szolgált ki bennünket, az ételekről fotót is készítettünk.

Ételek tekintetében a 67 kiemelkedő minőségű. A szokásos, már-már elvárt (nem jut eszembe szebb szó) degeszre zabáltatás helyett minőségi, ám mérsékelt, a józan ész határain belül lévő adagokat szolgálnak fel. Ezen a ponton megjegyezném, hogy éhesen még soha nem távoztunk, viszont előfordult, hogy képtelen voltam megenni teljesen egy adott fogást. Mindig a színek jutnak eszembe a 67-ről. Az ételeiknek gyönyörű színeik vannak. A zöldborsókrémleves például olyannyira tiszta és selymes volt, hogy versenybe szállt a Chiantiban fogyasztottal.


2012 decemberében séfváltás történt, Kiss Gergely helyét a Costesből érkezett Tivadar György vette át, ezzel kapcsolatban írtam egy e-mailt az étteremnek, szerettem volna megtudni pontosan mikor, tehát hogy már a séfváltás után jártunk e ott decemberben, azonban pontos választ nem kaptam.

Legutóbbi látogatásunkkor az alábbi ételeket fogyasztottuk: