Hello, Charlie!

Április (aktuális, mi?). A jól bevált, "hahó, vegyél fel tanulni a konyhádba, kérlek szépen" üzenetet küldözgetve a város éttermeibe, - persze szofisztikáltabb stílusban -  telnek a napjaim. Kétségbeejtő, hogy egy séf sem csenget reggel fél 7-kor, hogy azonnal induljak az éttermébe dolgozni. Persze, utóbbi csak vicc. Szóval, hosszas keresgélés után arra jutottam, hogy a Falstaff lesz a legjobb barátom. Na, ez az igazán kétségbeejtő. Szóval, ABC sorrendben elkezdtem a város összes, 80 pont feletti éttermébe elküldeni az önéletrajzomat. Egy hely különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert azelőtt azt a kifejezést, hogy "gourmet pub kitchen" csak Heston Blumenthallal kapcsolatban hallottam. Kissé elébe vágva a történetnek elárulom, ez nem tündérmese, és valóban túl szép lett volna, ha minden a terv szerint alakul. De talán ez az élet egyik szépsége. Bár ételek tekintetében valóban kreatív és újszerű konyhát visznek, nagy sikerrel, a megvalósításban már mutatkoznak apró akadályok. A konyha apró, ami elsőre nem feltűnő, viszont ha egyszerre hatan dolgozunk benne már kezd úrrá lenni az emberen a szorongás, de mindent egybevéve izgalmas munka folyik az ajtók mögött, amibe volt szerencsém bepillantani.

Szóval, nagy meglepetésemre válaszoltak és behívtak egy interjúra. Maga a pub az egyetemtől nem messze található, a Sigmund Freud park mellett, egy régi mozival szemben. Hangulatos kis környék, éjszaka pezseg az élet. Azt hiszem este 6-kor volt az interjú, egy igazán markáns megjelenésű középkorú férfival, Leoval aki, mint mások már oly sokszor felajánlotta, hogy dolgozzak az étteremben, de a front houseban és ne a konyhában. Mondtam, hogy csak és kizárólag konyhai pozíció érdekel. Szóval, egy repi sörrel gazdagodva, kissé csalódottan sétáltam hazafelé, és azon gondolkoztam, vajon miért nem nézi ki belőlem senki azt, hogy képes vagyok egy konyhán dolgozni? 

Aztán, ahogyan az a filmekben lenni szokott, két héttel később megcsörrent a mobilom és nagy csörömpölés és csattogás közepette beleszólt egy férfi hang, az étterem séfje. Megbeszéltünk egy újabb időpontot, ahol nagy megdöbbenésemre egy rendkívül fiatal, hátizsákos fiú jelent meg és azt mondta, ad egy lehetőséget. Bár utólag megtudtam, sok reményt senki nem fűzött hozzám az önéletrajzom alapján, mivel fényképet is csatolni kellett, ha a születési dátumomat nem figyelte valaki, átlag 17 évesnek néztek, ez később, az új kollégák érkezésével sem változott. Sőt, olyan pincér is akadt, aki megkérdezte mit szólnak a szüleim ahhoz, hogy ha késő estig kell dolgoznom. De volt olyan helyzet is, hogy az egyik szállító azt mondta, kiskorú nem írhatja át az átvételi papírt.

Május. Próba, próba, próba. Oké, maradsz! A nyári project még nem indult útjára, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy 5 fiúval kell felvennem a versenyt, ki kell nyitnom a számat, ha mondani akarok valamit, hangosan kell beszélnem. Ja, és hogy nem vagyok lány. Legalábbis a konyhában nem. Emlékszem, amikor először találkoztam a sous cheffel ezt mondta nekem, "hello, örülök hogy megismertelek, mostantól fiú vagy." Kedves, nem igaz? Hát persze hogy az, alig vártam! Persze az ún. fiú létemnek voltak kellemetlenebb vonzatai, ilyen például a pakolás. Amikor megérkezett az áru reggelente, segítenem kellett pakolni a srácoknak, vagy le-fel vinni a lépcsőn a dolgokat. Az első időkben roppant kíméletesek voltak velem. 8 órás munkanap, plusz szabadnapok, türelem. De eljött a június.

Szóval június, a nagy nyári project, a második étterem, egy ún. pop-up restaurant a Duna parton egy és ugyanazon személyzettel, plusz a pub konyha. Belátták, ez csak úgy működik, ha az étlapot leegyszerűsítik a pubban is. Szóval elkezdődött a rohanás, ami aztán az egész nyarunkat végigkísérte. Hatalmas népszerűségnek örvendett a Duna parton lévő étterem, aminek kialakulásában, magában a folyamatban én is részt vehettem. Ott voltam az első estén, mikor kinyitottunk, a sajtófotózáson, láttam a konyhát, amikor még minden kezdetleges volt és gyakorlatilag deszkákból összetákolt asztalokon készítettünk elő mindent. Aztán szépen lassan, az idő előrehaladtával minden kialakult. Persze, bővült a személyzet is, a kis magyar csapat is. Mert bárhol vagy a világon, szerintem mindenhol találkozol magyarokkal. És eljöttek a 15 órás munkanapok, egy szabadnapos hetek. Szerintem, bár sokszor voltunk irtó fáradtak, a maga módján mindenki élvezte. Legalábbis a nyár elején. Július felé éreztük, hogy kezd egy kissé túlnőni rajtunk a "Baby" és a magam részéről, felfalni. Persze voltak hajtós és kevésbé hajtós napok. De a siker szerintem mindenki várakozását felűlmúlta. Szerettem azt, hogy mindent mi készítettünk. Azt, hogy a zsemle, az enyém. Hogy képes voltam napi 450, vagy 500 darabot is megsütni. Persze sokak számára ez unalmasan és bénán hangzik, de én azt gondolom, fontos, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk. Persze hazudnék, ha azt mondanám nem dobtam ki 100-at a szemétbe és nem mondtam volna egyszer sem, hogy utálom őket és nem készítek többet. Később reggelente mindig én nyitottam a konyhát, én találkoztam elsőként a szállítókkal. és ami azt illeti, megerősödtem. Minden szempontból. Mondanom sem kell, hogy commisként minden, a többiek számára kellemetlen, vagy sziszifuszi munka az enyém lett, én szaladtam a boltba, ha kifogytunk valamiből és aznap már nem tudtunk szerezni, vagy futottam a Naschmarktra "Dolce Latte" kéksajtért, vagy nekem kellett vasárnap korán felkelni és listával az összesen három bolt valamelyikébe elrohanni, amelyik vasárnap is nyitva van, mert keveset rendeltek valamiből és persze engem szidtak le, ha nem tudtam olyat venni, amilyen igazából tökéletes lett volna. Nagy szívfájdalmam, hogy keveset dolgoztam este, a szervízben. Ahogy bővült a csapat, mindenkinek meg lett a maga feladata és én általában korán kezdtem és kora este végeztem. Persze ennek is meg volt a maga előnye, ha azt vesszük, hogy több időm volt mindenre és kicsit kevesebbet kellett sietnem, de gyakran a kora reggel átcsúszott este 8-9 órára, szóval akadtak napok, amikor 10-15 órát is a munkahelyemen voltam. Egy Magyar Konyhában megjelent cikkben olvastam, hogy Christian Petzt azt mondta a magyar kuktájáról, hogy "teher alatt nő a pálma." Nos, nagy igazság. Nem ez az a szakma, ahol 8,5 óra után elköszönsz a kollégáidtól. Meg kellett küzdenem továbbá azzal a "remek" tulajdonságommal, hogy elég sok mindent a szívemre veszek. Egy-egy stresszes estén, amikor elhatalmasodott a káosz és a séf kiabált velem, nos hát, előfordult, hogy egy 5 perc és jövök mondat után a klotyón ülve sírtam és valami irtó irritáló kéztörlővel töröltem le a könnycseppeimet, amitől vörösre dagadt az egész fejem, szóval valószínűleg a szemben lévő étterem mosogatója is látta, hogy sírtam. Nem is én lennék. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a srácok rendesek velem. Erik, a kollégám a nyár nagy részét a pubban töltötte egyedül egy mosogatóval este, de arra mindig volt gondja, hogy valami finomat vacsorázzam. A munka mellett számos új embert ismertem meg, különböző országokból. Ez rengeteget segít hogy kicsit toleránsabb és elfogadóbb legyek az emberekkel szemben. Na, nem festek semmit rózsaszínre, olyan nincs hogy mindenkivel egyformán jóban van valaki, de meg lehet próbálni együtt dolgozni egy közös célért, és különben sem kell mindenkivel meginni egy sört munka után. Azt kell mondjam, hamar elrepült ez a nyár.

A szeptember pedig végre elhozta azt, amit szerintem titkon mindenki várt: végre visszatért a black pudding, az irish lamb, a scottish salmon, az eton mess és még sorolhatnám. 

                                                         Fotók: charlieps.wordpress.com

....

Hosszú hallgatás és egy piszkozatban hagyott "Charlie" cikk után újra jelentkezünk. Folytatván a történetet, ami az eton mess-el ért véget azt kell mondanom, hogy októberben búcsút intettem Charlienak, majd kicsit más vizekre eveztem, egészen pontosan a fine dining felé, ami külön megér egy bejegyzést, azt hiszem. Ki kell egészítenem még annyival, hogy a konyha a legfrisseb Gault & Millauban megkapta az első szakács sapkáját. Megérdemelték.

Nyár

11 nap. Kimondani is jóleső volt a hatalmas rohanás közepén és alig vártuk, hogy felszálljunk a vonatra és meg se álljunk Balatonfüredig. Persze, egy vacsora még belefért Győrben a La Marédában. Előtte két alkalommal jártunk ott közösen, a második igazán emlékezetes marad, mert ott tudtuk meg, hogy a Peróéknak megszületett a második babájuk, aki ráadásul kislány, szóval a kis Géza kapott egy húgocskát.

Balatonfüred idén nyáron nemcsak a Balaton miatt vonzott. A veszprémi Chianti csapata életre hívta a Baricska Csárdát, amit mindenképpen szerettünk volna kipróbálni. Az első ebédünk kifogástalan volt. Kornél cigánypecsenyét rendelt, én kacsamellet szalonnás tört burgonyával és lilakáposzta pürével, desszertként pedig somlói galuskát. A csodás nyári napsütés, az árnyékos terasz, a házi szörpök (legfantasztikusabb a "Csopaki nyár" elnevezésű) és a finom ételek igazán emlékezetessé tették a délutánt.  Nagyon boldogok vagyunk továbbá azért, mert láttuk, pezseg az élet Füreden. Van egy kedvenc strandunk, amit most is meglátogattunk. A következő napokban nem volt túl jó idő, ezért elhatároztuk, hogy újra elmegyünk ebédelni a Baricskába és őszinte örömünkre szerda délben nem volt szabad asztaluk, legalább fél órát várnunk kellett. Hogy miért volt őszinte az öröm? Mert nagyon jó érzés, hogy ilyen sikeresek. Ilyen egyszerű. Fél órával később felszabadult egy asztal, én marhapörköltet, Kornél pedig harcsapaprikást rendelt túrós csuszával. Egy kis kritika: az étel minőségén érezhető volt az, hogy rettentően zsúfolt délelőtt állt a konyha mögött. Nagyon szimpatikus volt azonban az, ahogyan erre a felszolgáló reagált: udvariasan továbbította az észrevételeket és megköszönte, hogy eljöttünk. Az azóta már megjelent Gault & Millau Étteremkalauz 11 ponttal jutalmazta a Baricskát, gratulálunk!

Ha már Gault & Millau és 11 pont, meg kell említenünk a szintén balatonfüredi Sparhelt Bistrot. Nagyon készültünk a vacsorára, újszerűnek tűnt, bár a város egy kevésbé forgalmas részén helyezkedik el, azt gondoljuk, ha nagyon jó, az emberek ennek ellenére is felkeresik. Elsőként érkeztünk és belépve egy meglehetősen hangulatos belső tér fogadott bennünket, ízlésesen megterített asztalokkal, vidám színekkel, látványkonyhával. Három pincér, két szakács, a tulajdonos, illetve a tulajdonos egyik ismerőse tartózkodott az étteremben, egy igazán kedves szőke hölgy ültetett le minket. Szörpöt választottunk a kínálatból, majd pár percen belül megérkezett a "séf ajándéka". Bár csak magunkra hagyatkozhattunk annak megfejtésében, hogy mi is az, mert e bűvös mondat után a pincérlány szó szerint ellibbent az asztalunktól. Elfogyasztottuk, megköszöntük. Megérkeztek az előételek: helyes zöld bögrében a zöldborsókrémleves sonkával, amely már-már fehér színű volt a túl sok tejszíntől. Az íze nem emlékeztetett a borsó ízére. Kornél előétele kacsamáj pástétom volt (vélhetően nem kacsamáj) szőlővel és baquette-tel. Nos, a szőlő és a máj pástétom élvezhetetlen elegyet alkotva állt kissé túlméretezve egy befőttes üvegszerű kis pohárban, a baquette a Lidlből származott, ezt volt szerencsénk hallani a séftől, mikor az étterem tulajdonosával beszélgetett. A második fogás, a lazac pezsgőhabbal sem aratott osztatlan sikert, majd jött az este kínos pontja: Kornél és a rizottó. A rizottó nem rizottó rizsből készült, ezt jeleztük a pincérnőnek. Ezután egy roppant zavaró közjáték következett, amikor is a tulajdonos levett a polcról egy csomag rizst, majd azt mondta, ez a világ legjobb rizottó rizse, ez az étel ebből készült és ebbe nem kell parmezán. Aztán - a látványkonyha nagy varázsa - számonkérte a séfet, hogy "ebben nincs parmezán?" Ezután döbbent csend ereszkedett az étteremre, és többször kellett szólnunk a számla miatt, pedig továbbra is csak mi voltunk vendégek.  Az úr nyugalmát is megzavarhatta a rizs kérdése, hiszen elővett egy cigarettát abból a dobozból, ami a látványkonyha pultjára volt hajítva egy slusszkulcs mellé, majd kiült a teraszra dohányozni. A számla megérkezett, elköszöntünk. Azóta is nyomon követjük a véleményeket, visszajelzéseket erről az étteremről és az emberek többsége jónak találta. Szeretnénk hinni, hogy ezek a kezdeti nehézségek elmúltak, s ha mondjuk télen visszamegyünk egy egész más élményben lesz részünk. Bár soha nem tartottam magunkat utálatos vendégnek, most mégis azt éreztem, hogy ezt szeretnék ránk erőltetni, pedig csak őszintén elmondtuk a véleményünket és nyilván nem udvariatlan formában.

Balatonfüreddel kapcsolatban pedig mindenképp meg kell említeni egy új kezdeményezést, ami ígéretesnek látszik, ez pedig az ún. öko piac a kemping mellett. Bár ottjártunkkor a szervezők épp az esővel és a helyhiánnyal küzdöttek, alapvetően nagyon jó kezdeményezés és őszintén reméljük, hogy nagy sikere lesz.

Szívünk csücske Veszprémben a Chianti, több okból is. Most nem kezdenénk bele a szokásos "itt ebédeltünk először együtt" és hasonló mondatokba (egyébként igaz), koncentráljunk magára, az étteremre. Tudjuk, ha jót szeretnénk enni, akkor a Chiantiba megyünk Veszprémben. Bár hiányozni fog Gősi Balázs sommelier, aki ősztől máshol folytatja karrierjét, a kiszolgálás még mindig pontos, a fogadtatás szívélyes, a házi kenyér ropogós, finom és meleg. Utóbbi nagyon fontos egy étteremben. Kenyér egy kis vajjal. Óriási szerencse hogy frissül a szörpkínálat, a hosszúlépés pedig mindig ugyanolyan ízletes, pont, mint a legelső alkalommal. Sokszor hasonlítottuk össze a székesfehérvári 67 Étteremmel, ahonnan a finom házi kenyeret és barátságosabb kiszolgálást hiányoljuk, ami a Chiantiban megvan, a 67 ezzel szemben ételek tekintetében sokkal erősebb. Ha az elő és főételek sorát tekintjük. A Chianti egy kissé kiszámítható, pontosan tudjuk hogy mit várhatunk, bár a legutóbbi borvacsorájuk menüje lehengerlő volt, és nagyon sajnáltuk hogy nem tudtunk részt venni rajta. Nagyon szuper lenne, ha egyszer egy hasonló meglepetés várna a "napi ajánlat" táblán. A tányérjaik kissé egyszínűek. Néhány merészebb ötlet nagyon jót tenne az étteremnek és őszintén hisszük, az emberek szeretnék. Gratulálunk a 14 ponthoz és a szakácssapkához!

Holy Moly!

Ha valaki megkérdezi, eddig a 22. születésnapom a legemlékezetesebb. És nem csak és kizárólag a Le Creuset palacsinta sütő miatt, hanem azért ami utána következett. Nagy kedvencem Christian Petz és hatalmas megtiszteltetés volt az, hogy a nyári étterem keretein belül találkozhattam vele nem is egy alkalommal. Ugyanis az ő éttermével, a Holy Moly!-val szemben dolgoztunk és az ő személyzetük sokszor átugrott, mert főzhetsz akármilyen exkluzív étteremben, a szomszéd burgere mindig finomabb...! Emlékszem, egyik este Herr Petz mézet hozott egy kis tálban, és elmesélte hogy azt az ő saját méhei készítették. Szóval a fő ajándékom egy vacsora volt nála, este 7-kor (és mindezt a receptkönyve egyik oldaláról tudtam meg, óriási meglepetés volt).

Maga az étterem nagyon különleges hangulatú és nem csak azért mert egy hajón található. A belső design az ami még maradandóbbá teszi az élményt. A konyha nem túl nagy és a mi asztalunk ugyan kicsit távol esett tőle, de azért néhány mozzanatot el lehetett csípni a munkából. Két fiú szorgoskodott odabenn és bár a séfet nem láttuk az előétel elfogyasztása után éreztük, itt nagy gond nem lehet. A szervíz pontos és gyors, nem is beszélve arról, hogy elnézést kértek, amiért kicsit várni kellett két fogás között, kedvesen érdeklődtek, hogy mindennel elégedettek vagyunk e. És nem tolakodóan, erőltetetten, hanem lazán, könnyedén. Hétfő este mentünk vacsorázni, elsőként érkeztünk, majd azt vettük észre, hogy este 8 órakor gyakorlatilag nincs hely az étteremben. Holy Moly!

De, beszéljenek a képek:

Ciabatta

Egyik kedvenc kenyerünk a Ciabatta, elkészítése némileg időigényes, de megéri.
Az eredeti kenyeret először Liguria tartományban készítették el víz, élesztő, olaj, só hozzáadásával, késöbb kerültek bele más alapanyagok is, de az eredeti recept, melyből a friss ropogós Ciabatta származik csak ezeket tartalmazza.

A mi receptünk a Plötz blogról származik.

Először is az alábbi hozzávalókból egy előtésztát készítünk amit hagyunk 12-14 órát szoba hőmérsékleten állni.

• 190g víz
• 190g sima liszt
• 1g friss élesztő

Szükségünk lesz az alábbi hozzávalókra:

• 310g sima liszt
• 190g víz
• 10g só
• 2g friss élesztő
• 15g olíva olaj

Keverőtálba tesszük az előtésztát 150g vizet az olajat és gépi habverővel 2 percig keverjük alacsony fokozaton, a 3. percben 30g lisztet adunk hozzá és további egy percig keverjük közepes erősséggel.

Dagasztó fejre váltunk és a maradék liszttel és 2g élesztővel 5-10 percig alacsony fokozaton dagasztjuk.

Ezt a félig kész tésztát így ahogy van állni hagyjuk szoba hőmérsékleten fél órát.

Következő lépés, hogy a sót hozzáadjuk és 10 percig dagasztjuk, majd a maradék vizet (40g) is és további 10 percet.

Amikor mindezzel megvagyunk 3 órán át kelesztjük szoba hőmérsékleten, ketté osztjuk kb 30cm hozzú 15cm széles téglákká formázzuk, jól belisztezett felületen letakarva egy órát kelesztjük.

250 fokon sütjük körülbelül 30-35 percig, az elején egy pici vizet öntünk a sütőben, hogy a keletkező gőz ropogóssá tegye a kenyerünket.

Naschmarkt

A mai bejegyzés témája az "Egy falat India" bejegyzésben (is) megemlített Naschmarkt. Amikor megkérdezték tőlem, milyen helyet ajánlanék legszívesebben a városban, azt mondtam, ha valaki szereti a jó ételeket, a szép színeket, a nyüzsgést, feltétlenül látogassa meg a piacot. Ha a közelben sétálunk, biztosan bemegyünk, nem feltétlen azért mert enni, vagy vásárolni szeretnénk. Van abban valami különleges báj, ahogy azok az emberek, akikről azt gondolnánk biztosan egy méregdrága étteremben ebédelnének, leveszik a zakót, kigombolják az inget és leülnek (vagy megállnak) egy kolbászosnál, édes mustárt kérnek friss zsemlével, egy üveg Almdudlerrel. 

Ha a Naschmarktra gondolok, akkor az következők jutnak eszembe róla: falafel, hummus, frissesség, színkavalkád, hal, zöldség, tea, kávé, India, Vietnám, kürtös kalács, fűszerek, kolbász, kenyér... Napokig tudnám sorolni. Kornél kicsit utánanézett - nem hiába, az iránytű és az ész, én csak dumálok és dumálok, néha levegőt veszek, de amúgy megállás nélkül jár a szám - a piac történetének, így megtudtuk, hogy a 1.5 km hosszú, a VI. kerületben található (nekem új, mert a mai napig elgondolkozom, hogy mi melyik kerületben is lakunk, hiába vidéki gyerek vagyok), a Kettenbrückengasse és a Karlsplatz felől megközelíthető gyalogosan (mindkét megálló az U4 vonalán van, ezt tudtam, ezt tudtam!). A XVI. századig csak tejesüvegeket árultak, az 1790-es évektől kezdtek el zöldségeket, gyümölcsöket árulni, napjainkban pedig majdnem minden megtalálható a virágoktól a kebapig, olcsó Ray Ban utánzatoktól a Monster polókon át az ugató, hátrafelé ugró elemes kutyáig. Szerencsére utóbbiak kikerülhetők.

A piacon túlnyomórészt gyümölcsöt árulnak, viszont a turistaforgalom miatt megjelentek a szárított gyümölcsöket árusító kofák is. Valójában nem értem ezt miért veszem zokon, hiszen én voltam az első, aki azt mondta, milyen kedvesen kínálja ez a lány ezt a málnát, nem baj hogy szárított, vegyük meg! Megközelítőleg 1 évet állt a hűtőszekrényben. Persze, a falafelnél nincs jobb, amit humusszal nyújtogatnak feléd jobb esetben egy villával, rosszabb esetben egy kés hegyéről. Minden zöldségesnél más zene szól, egymás mellett jól megfér a gyros, a kebap, a halas, a kolbászos, a sajtbolt, a csokiárus, a kávés, a hentes. A piac elején a halasoknál szinte minden beszerezhető, édes és tengervízi élőlény egyaránt, szomorú, hogy Budapesten nincs ekkora választék, hisz a tenger Bécshez sincs sokkal közelebb. 

Ezenkívül számtalan étterem is található a piacon.

Kirándulásaink

Ígéretünkhöz híven feltöltünk néhány képet a már teljesített útvonalakról:

Pizza, pizza, pizza

Mivel még soha nem rendeltünk itt pizzát, és igazán jót is csak egyszer ettünk a város másik végén, a mirelit pedig nem tűnik a legideálisabb választásnak, valami máshoz kellett folyamodnunk. Június 2. van, tavaly ilyenkor már rövidnadrágban fedeztük fel a várost és a nagy meleg miatt panaszkodtunk, most szívesen felpofoznám az akkori önmagam, hiszen jelenleg egy pulcsiban, betakarózva írom e sorokat a nyár első hivatalos hónapjában. Murphy: sok helyen már az olvasható, hogy az idei  100-200 éve a leghidegebb nyár lesz. 

A mai kirándulás elmaradt, jobb híján fél 12-kor kimásztam az ágyból, majd elkészítettük a tésztát. Egészen pontosan 20 perc múlva kezdhetjük el pizza tésztává formálni, így addig megírom ezt a bejegyzést. A pizza a világ egyik legjobb étele lehet, ha jól van elkészítve és már a munkafolyamat is lehet nagyon érdekes és szórakoztató, ha magunk készítjük, akkor pedig olyan lesz a végeredmény, amilyet csak szeretnénk. A recept nem bonyolult, a tészta összeállítását követően elkészítettük a pizzaszószt, ha összeadjuk 2 óra alatt simán elkészíthető. Az ügyben jártasak számára közel 4 Szomszédok epizód lejátszását felölelő időtartamról beszélhetünk.

Íme a pizzánk: