Április (aktuális, mi?). A jól bevált, "hahó, vegyél fel tanulni a konyhádba, kérlek szépen" üzenetet küldözgetve a város éttermeibe, - persze szofisztikáltabb stílusban - telnek a napjaim. Kétségbeejtő, hogy egy séf sem csenget reggel fél 7-kor, hogy azonnal induljak az éttermébe dolgozni. Persze, utóbbi csak vicc. Szóval, hosszas keresgélés után arra jutottam, hogy a Falstaff lesz a legjobb barátom. Na, ez az igazán kétségbeejtő. Szóval, ABC sorrendben elkezdtem a város összes, 80 pont feletti éttermébe elküldeni az önéletrajzomat. Egy hely különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert azelőtt azt a kifejezést, hogy "gourmet pub kitchen" csak Heston Blumenthallal kapcsolatban hallottam. Kissé elébe vágva a történetnek elárulom, ez nem tündérmese, és valóban túl szép lett volna, ha minden a terv szerint alakul. De talán ez az élet egyik szépsége. Bár ételek tekintetében valóban kreatív és újszerű konyhát visznek, nagy sikerrel, a megvalósításban már mutatkoznak apró akadályok. A konyha apró, ami elsőre nem feltűnő, viszont ha egyszerre hatan dolgozunk benne már kezd úrrá lenni az emberen a szorongás, de mindent egybevéve izgalmas munka folyik az ajtók mögött, amibe volt szerencsém bepillantani.
Szóval, nagy meglepetésemre válaszoltak és behívtak egy interjúra. Maga a pub az egyetemtől nem messze található, a Sigmund Freud park mellett, egy régi mozival szemben. Hangulatos kis környék, éjszaka pezseg az élet. Azt hiszem este 6-kor volt az interjú, egy igazán markáns megjelenésű középkorú férfival, Leoval aki, mint mások már oly sokszor felajánlotta, hogy dolgozzak az étteremben, de a front houseban és ne a konyhában. Mondtam, hogy csak és kizárólag konyhai pozíció érdekel. Szóval, egy repi sörrel gazdagodva, kissé csalódottan sétáltam hazafelé, és azon gondolkoztam, vajon miért nem nézi ki belőlem senki azt, hogy képes vagyok egy konyhán dolgozni?
Aztán, ahogyan az a filmekben lenni szokott, két héttel később megcsörrent a mobilom és nagy csörömpölés és csattogás közepette beleszólt egy férfi hang, az étterem séfje. Megbeszéltünk egy újabb időpontot, ahol nagy megdöbbenésemre egy rendkívül fiatal, hátizsákos fiú jelent meg és azt mondta, ad egy lehetőséget. Bár utólag megtudtam, sok reményt senki nem fűzött hozzám az önéletrajzom alapján, mivel fényképet is csatolni kellett, ha a születési dátumomat nem figyelte valaki, átlag 17 évesnek néztek, ez később, az új kollégák érkezésével sem változott. Sőt, olyan pincér is akadt, aki megkérdezte mit szólnak a szüleim ahhoz, hogy ha késő estig kell dolgoznom. De volt olyan helyzet is, hogy az egyik szállító azt mondta, kiskorú nem írhatja át az átvételi papírt.
Május. Próba, próba, próba. Oké, maradsz! A nyári project még nem indult útjára, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy 5 fiúval kell felvennem a versenyt, ki kell nyitnom a számat, ha mondani akarok valamit, hangosan kell beszélnem. Ja, és hogy nem vagyok lány. Legalábbis a konyhában nem. Emlékszem, amikor először találkoztam a sous cheffel ezt mondta nekem, "hello, örülök hogy megismertelek, mostantól fiú vagy." Kedves, nem igaz? Hát persze hogy az, alig vártam! Persze az ún. fiú létemnek voltak kellemetlenebb vonzatai, ilyen például a pakolás. Amikor megérkezett az áru reggelente, segítenem kellett pakolni a srácoknak, vagy le-fel vinni a lépcsőn a dolgokat. Az első időkben roppant kíméletesek voltak velem. 8 órás munkanap, plusz szabadnapok, türelem. De eljött a június.
Szóval június, a nagy nyári project, a második étterem, egy ún. pop-up restaurant a Duna parton egy és ugyanazon személyzettel, plusz a pub konyha. Belátták, ez csak úgy működik, ha az étlapot leegyszerűsítik a pubban is. Szóval elkezdődött a rohanás, ami aztán az egész nyarunkat végigkísérte. Hatalmas népszerűségnek örvendett a Duna parton lévő étterem, aminek kialakulásában, magában a folyamatban én is részt vehettem. Ott voltam az első estén, mikor kinyitottunk, a sajtófotózáson, láttam a konyhát, amikor még minden kezdetleges volt és gyakorlatilag deszkákból összetákolt asztalokon készítettünk elő mindent. Aztán szépen lassan, az idő előrehaladtával minden kialakult. Persze, bővült a személyzet is, a kis magyar csapat is. Mert bárhol vagy a világon, szerintem mindenhol találkozol magyarokkal. És eljöttek a 15 órás munkanapok, egy szabadnapos hetek. Szerintem, bár sokszor voltunk irtó fáradtak, a maga módján mindenki élvezte. Legalábbis a nyár elején. Július felé éreztük, hogy kezd egy kissé túlnőni rajtunk a "Baby" és a magam részéről, felfalni. Persze voltak hajtós és kevésbé hajtós napok. De a siker szerintem mindenki várakozását felűlmúlta. Szerettem azt, hogy mindent mi készítettünk. Azt, hogy a zsemle, az enyém. Hogy képes voltam napi 450, vagy 500 darabot is megsütni. Persze sokak számára ez unalmasan és bénán hangzik, de én azt gondolom, fontos, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk. Persze hazudnék, ha azt mondanám nem dobtam ki 100-at a szemétbe és nem mondtam volna egyszer sem, hogy utálom őket és nem készítek többet. Később reggelente mindig én nyitottam a konyhát, én találkoztam elsőként a szállítókkal. és ami azt illeti, megerősödtem. Minden szempontból. Mondanom sem kell, hogy commisként minden, a többiek számára kellemetlen, vagy sziszifuszi munka az enyém lett, én szaladtam a boltba, ha kifogytunk valamiből és aznap már nem tudtunk szerezni, vagy futottam a Naschmarktra "Dolce Latte" kéksajtért, vagy nekem kellett vasárnap korán felkelni és listával az összesen három bolt valamelyikébe elrohanni, amelyik vasárnap is nyitva van, mert keveset rendeltek valamiből és persze engem szidtak le, ha nem tudtam olyat venni, amilyen igazából tökéletes lett volna. Nagy szívfájdalmam, hogy keveset dolgoztam este, a szervízben. Ahogy bővült a csapat, mindenkinek meg lett a maga feladata és én általában korán kezdtem és kora este végeztem. Persze ennek is meg volt a maga előnye, ha azt vesszük, hogy több időm volt mindenre és kicsit kevesebbet kellett sietnem, de gyakran a kora reggel átcsúszott este 8-9 órára, szóval akadtak napok, amikor 10-15 órát is a munkahelyemen voltam. Egy Magyar Konyhában megjelent cikkben olvastam, hogy Christian Petzt azt mondta a magyar kuktájáról, hogy "teher alatt nő a pálma." Nos, nagy igazság. Nem ez az a szakma, ahol 8,5 óra után elköszönsz a kollégáidtól. Meg kellett küzdenem továbbá azzal a "remek" tulajdonságommal, hogy elég sok mindent a szívemre veszek. Egy-egy stresszes estén, amikor elhatalmasodott a káosz és a séf kiabált velem, nos hát, előfordult, hogy egy 5 perc és jövök mondat után a klotyón ülve sírtam és valami irtó irritáló kéztörlővel töröltem le a könnycseppeimet, amitől vörösre dagadt az egész fejem, szóval valószínűleg a szemben lévő étterem mosogatója is látta, hogy sírtam. Nem is én lennék. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a srácok rendesek velem. Erik, a kollégám a nyár nagy részét a pubban töltötte egyedül egy mosogatóval este, de arra mindig volt gondja, hogy valami finomat vacsorázzam. A munka mellett számos új embert ismertem meg, különböző országokból. Ez rengeteget segít hogy kicsit toleránsabb és elfogadóbb legyek az emberekkel szemben. Na, nem festek semmit rózsaszínre, olyan nincs hogy mindenkivel egyformán jóban van valaki, de meg lehet próbálni együtt dolgozni egy közös célért, és különben sem kell mindenkivel meginni egy sört munka után. Azt kell mondjam, hamar elrepült ez a nyár.
A szeptember pedig végre elhozta azt, amit szerintem titkon mindenki várt: végre visszatért a black pudding, az irish lamb, a scottish salmon, az eton mess és még sorolhatnám.
Fotók: charlieps.wordpress.com
....
Hosszú hallgatás és egy piszkozatban hagyott "Charlie" cikk után újra jelentkezünk. Folytatván a történetet, ami az eton mess-el ért véget azt kell mondanom, hogy októberben búcsút intettem Charlienak, majd kicsit más vizekre eveztem, egészen pontosan a fine dining felé, ami külön megér egy bejegyzést, azt hiszem. Ki kell egészítenem még annyival, hogy a konyha a legfrisseb Gault & Millauban megkapta az első szakács sapkáját. Megérdemelték.
....
Hosszú hallgatás és egy piszkozatban hagyott "Charlie" cikk után újra jelentkezünk. Folytatván a történetet, ami az eton mess-el ért véget azt kell mondanom, hogy októberben búcsút intettem Charlienak, majd kicsit más vizekre eveztem, egészen pontosan a fine dining felé, ami külön megér egy bejegyzést, azt hiszem. Ki kell egészítenem még annyival, hogy a konyha a legfrisseb Gault & Millauban megkapta az első szakács sapkáját. Megérdemelték.


























